Mióta a munka+gyerekek kiestek ill. megnőttek/leváltak, időm több lenne, de erőm kevesebb és különben is azt vallom, hogy minden megélt nap ünnep, hiszen "az élet oly törékeny, oly rövid", ráadásul zabálni se szeretek, sőt... Szóval nálunk a minimal art dívik ilyenkor, némi sittty-sutty díszítés, némi aktuális kaja, némi család, de főleg lazulás, élvezkedés, hálálkodás a szép időért (ha éppen van), meg most a tavaszi zsongásért, zsendülésért.
Úgy volt, hogy a fiúk (fiam+ 2 fiú unoka) jönnek locsolkodni hétfőn, de a gyerekek belázasodtak, úgyhogy én mentem hozzájuk szombaton, hogy, miközben a szülők barátok kerti partiján levegőztek, vigyázzak az aprónépre .
Hogy a beígért nyuszisímogatás azért meglegyen, a nyulat bepakoltam a macskahordozóba és elszállítottam a lakótelepi lakás erkélyére. A gyerekek (na meg én) jobban, a nyúl egy kicsit kevésbé élvezte ezt a megoldást, de végül mindenki túlélte a napot, hálistennek. Vigyáznom kellett a kényes egyensúlyra: a gyerkőcök egyfolytában etették volna, a nyúl meg éppen nem volt jókedvében (az új helyen), de nagyon kulturáltan viselkedett és nem harapta meg őket, hagyta magát símogatni és alig-alig bogyózott oda... Érdekes volt figyelni, hogy a srácok (3 1/2 és 2 évesek) úgy beszéltek vele, mint a nyelvet nem tudó turista a benszülötthöz: felemelték a hangjukat, ha a nyúl nem azt csinálta, amit ők kértek tőle:-))) És nanáhogy Marcus felkapta és jól megtanulmányozta az első nyúlbogyók egyikét, ami olyan kívánatosan gömbölyű és ismeretlen képződmény volt a számára:-)
Azért a tojásfestést IOkaste/Vacskamati módra kipróbáltam, de nekem nagyon foltosra sikeredtek a hagymahéjas és vöröskáposztás lében, úgyhogy többször nem fogok próbálkozni, asszem:
